Bolygónknak akad néhány pontja, ahol logikus magyarázat hiányában is otthonosan érzem magam. Az egyik ilyen hely a Dolomitok hegyvidéke.
Csend, harmónia, békesség... Nagyvárosi emberként már nagyon meg tudom becsülni ezeket és leginkább a magas hegyektől kapom meg őket.
Korom gyarapodásával egyre kevébé vonzanak a túlcivilizált helyek, a régebben kedvelt városnéző kirándulásokról is teljesen leszoktam, kerülöm a turisták zajos hadát. Remete persze nem leszek, időm legnagyobb részét Budapest belvárosában töltöm, de egyre sűrűbben tör rám a menekülési roham. Ilyenkor vagy tengerhez, vagy egy nagyobbacska hegyre kell minél gyorsabban eljutnom. A Kárpátok medencéjében szerencsére áldott helyzetben vagyunk, mert néhány órás utazással elérhetünk az Alpokba, az erdélyi havasokba, a Dinári-hegységbe, vagy a Magas-Tátrába, ám az én személyes kedvencem a Dolomitok. Pechemre pont ez van a legmesszebb a felsoroltak közül, de az autópálya unalmát gyorsan feledteti a természet lenyűgöző szépsége.
Többször is jártam már a Dolomitokban, évente 1-2 alkalommal reflexszerűen elzarándoklom oda. Egykor az Adriai tengerrel voltam így évtizedeken át, de arról már leszoktam az ottani áldatlan állapotok miatt. Első alkalommal persze gyorsan kipipáltam a Dolomitok híresebb spotjait, így most már volt türelmem kevésbé felkapott helyekre is elmenni. Némelyik csak több órás gyalogtúrával érhető el, ám talán pont ez adja az élmény különlegességét és az ott készült fotók személyes értékét. A Tre Cime a Dolomitok emblematikus sziklacsoportja, milliónyi fotó készült már róla, e túránkun mégis útba ejtettük, de kicsit másként. Ezúttal nem nappal, hanem éjszaka barátkoztunk vele, tábort vertünk a tövében 2400 m magasságban. Bár az időjárás kegyes volt hozzánk (ami a hegyen nem általános), így sátrat sem vertünk, a fejünk búbjáig magunkra húzott hálózsákból pislogtunk egész éjjel hol a hegyre, hol a csillagokra. A telihold határozott nemet mondott csillagfotós terveinkre, de a hegyen töltött éjszaka így is nagy élmény minden alkalommal. Nem mi voltunk az egyetlen fotósok, akik erre az élményre pályáztak, német és olasz kollégákkal is találkoztunk, de mások, vélhetően szintén fotósok lámpacsóváit is láttuk éjjel. Reggel egyben bizonyosan hasonlók voltunk, mindannyiunk arcára kiült a hegyi hajnal lassú, lecsendesülő hangulata. Nem is nagyon akaródzott lejönni onnan, még délben is a hegy lábánál botorkáltunk. A lefelé útbaeső menedékházban a friss sütemény mellé még hideg sört is adtak, ezzel az élmény részemről megütötte a maximális 10 pontos szintet.
A Cinque Torri szintén nevezetes hely, nyári hetekben (és persze a téli síszezon idején) már tömegjelenetek is ki tudnak alakulni a környékén, így ezúttal csak áthaladással terveztük érinteni, de éppen ott csapott le ránk a mogorva hegyi eső, így behúzódtunk a 2361 méteren lévő menedékház gyorsan kiűrült terasza alá egy kényszerű ebédszünetre. Sokan innen már visszafordulnak a völgy felé, pedig egy fél órás további sétával (és 170 m szintemelkedéssel) elérhető a Dolomitok egyik legszebb kilátása a Marmolada gleccserrel és a Dolomitok legmagasabb (3343 m) pontjával, a Punta Penia csúccsal a háttérben.
Itt már érzi a szürke városokhoz szokott halandó ember, hogy nehezen tudja befogadni a lenyűgöző látványt, megtelt az élményputtony, de még nem volt vége. Embert próbáló, de élvezetes mászással átküzdöttük magunkat az Averau hegy melletti hágón és lábtörő hegyi ösvényen, hogy elérkezzünk a tündérek tavához. Persze csak mi hívtuk így a Lago Limidest, de a látvány szerintem magáért beszél és határozottan adja a megnevezést.
Kevésbé ismert, de szintén nagyon látványos hegy a Seceda, amivel már évek óta szemeztem, most végre sikerült ide is eljutni. A bizarr módon elferdült tájat elnézve és az azt létrehozó mérhetetlen erőkre gondolva hajlamos vagyok jelentőségemet valódi helyére tenni. Néha ránk fér.
Aki nem csak elcsépelt helyszíneken szeretne fotózni a Dolomitokban, komoly gyalogtúrákra és sok száz méteres szintkülönbségek megmászására kényszerül, amiknél alaposan meg kell fontolni, mit viszünk magunkkal. Jómagam már féltucatnyi hátizsákot, fotóállványt, kabátot kihordtam, mire megtaláltam a leginkább megfelelőt. Sajnos itt is érvényes a szabály, hogy minőséget nem adnak olcsón, egy jobb hegyi felszerelés több százezer forint lehet fotós kütyük nélkül is. A hegyen éjszakázás miatt élelmet, vizet, derékaljat, hálózsákot, váltás ruhát is vinnünk kell magunkkal, ami már önmagában is komoly teher, tehát itt már nagyon megválogatom, milyen objektívet cipeljek magammal. A szettem ilyen esetekben Canon 16-35mm/4.0 és 70-200mm/2.8 L objektívekre, Sirui carbon állványra és szűrőkre fogyatkozik, minden mást a szálláson hagyok, de még így is 12-14 kg terhet kell cipelnem. A túra utolsó napjára ezért levezetésként könnyebben elérhető tavaknál terveztünk tükröződős fotózást, ám ezt a gyorsan változó időjárás szerint nem akartuk eléggé, csak néhány felvételre adott lehetőséget. Viszlát jövőre!
