Vízben vágtató csatakos lovak aranyszínű hajnali ellenfényben... ilyen témára kevés fotográfus képes nemet mondani. Én sem.
A Rhöne folyó deltája, a franciaországi Camargue 1970 óta természetvédelmi terület, mintegy 400 madárfaj, köztük flamingók ideális lakhelye, a fotósok mégis inkább a lovas képekről ismerik.
Túránk két témára koncentrált, ezek közül is leginkább a vízben vágtató lovakat, pihenésként a helyben élő flamingó közösséget szerettük volna hajnali és naplemente előtti fényekben fotózni. Vezetőink egykori tanáraim, Imre Tamás és Anikó voltak, akik már komoly helyismerettel bírnak a környéken és persze a fotografálás mesterei is. Camargue gyéren lakott vidék, így szerencsére nincsenek nagy forgalmú autóutak, ennek ellenére 2 óra alatt könnyen megközelíthető a marseille reptérről. A helyi idegenforgalmom a tengerpartra és a lovaglásra összpontosít, így sűrűn láthatunk lovardákat és azok szolgáltatásait kínáló reklámtáblákat. A terep egykor termékeny hordalékos mocsár volt, de az ott is eltúlzott folyószabályozás és az elmaradó áradások miatt a tenger egyre inkább birtokba veszi a környéket, a talaj sóval telítődik, művelésre már alkalmatlan. A klíma emiatt a mediterrán átlagnál jóval párásabb, fülledtebb, tehát az izzadás garantált, főleg mert a szúnyoginvázió ellen 30 fokban is kénytelenek voltunk zárt, hosszú terepruhát húzni a fotózások idejére.
A madárfotózás sok meglepetést nem hozott, talán csak a flamingók bizalma volt szokatlan, de a park gondozóinak lelkiismeretes munkája sokat segített ebben. A madárpark kimondottan fotósbarát kialakítású, az ösvényeken egészen közel juthattunk a vizimadarakhoz, sőt néhol fotós állásokat is kiépítettek paddal, asztallal. A túristák hada persze ezt a környéket sem kíméli, de a hajnali és esti fotózásokkal szerencsére az övéktől eltérő napirend szerint mozogtunk, tehát többnyire háborítatlanul fényképezhettünk. Akikkel mégis összefutottunk, azokat szerintem megijesztettük a méretes teleobjektívjeinkkel, nem merték utunkat keresztezni. Persze fotósként sem voltunk egyedül, a világ sok részéről érkező, de többnyire francia természetfotósok szép számmal képviseltették magukat. Mivel a madárparkban egyetlen konkrét témával foglalkoztunk, felszerelésünk is egyszerű volt, egy izmosabb teleobjektívből állt. Részemről egy Canon 100-400mm L optikát állítottam hadrendbe, de néha nem ártott volna a nagyobb gyújtótávolság, szóval ide egy 150-600-as objektív lett volna ideális.
Imádom a lovakat, intelligánciájuk minden találkozásunkkor lenyűgöz. A fotózásokra egy kisebb ménes, 6-8 ló érkezett, néhányuk emberekkel a hátán, akik gyakorlott mozdulatokkal próbálták őket kordában tartani. A helyszín nem volt olyan barátságos, mint a madárparkban, a szikes, sós, elázott talaj sétálásra sem ideális, benne feküdni meg pláne nem komfortos, de ezt az áldozatot meg kellett hoznunk a vágyott kompozíció miatt, illetve a lovakat is kevésbé zavartuk fekve. Ennek persze meg lett a hátránya is, a felénk rohanó állatok néha csak az utolsó pillanatokban vették észre az álcázott fotóst és akkor már nem mindig tudtak irányt váltani. Ilyenkor nekünk kellett vetődnünk, ami nem is olyan egyszerű mutatvány géppel és hosszú objektívvel a kézben... de hát kaland az élet. A helyzet nehézségét (és szépségét) a lovak gyorsan változó távolsága és kiszámíthatatlan mozgása adta, mindezt a felkelő Nap ellenfényében, szóval trükközni, koncentrálni kellett erősen. Az első néhány sorozat nem sikerült fényesen, de aztán Tamás szakmai tanácsainak is köszönhetően belejöttünk és bezsebelhettük a vágyott képeket, amiket a fotózás után lelkesen mutogattunk egymásnak. Ebből is érezhető volt, hogy jól sikerült túra volt, mert a hazafelé úton mindenki a képek nézegetésébe merült.
